Reggel már hajnali négy órakor csörgött az ébresztőóra, és bár tudtam volna még aludni, fel kellett kelnem, hogy ellássam a családot. Egy határozott mozdulattal arrébb toltam Áttilá kutakodó kezét, átnyúltam izmos, kigyúrt mellkasa fölött, és megráztam Fruzsit, hogy ő is keljék már fel, hisz hasunkra süt a nap.
A teknőben – amit Dezsőtől, egy távoli ismerősünktől vettünk – összegyúrtuk a húst, oszt betöltöttük a káposztalevelet. Hatra, mire ébreszteni kellett a többieket, készen is lettünk, akkorra már a cselédlányunk, Szasza is megérkezett a biciklijével. Kimentem, amikor csengetett (mert nagyon fél az én két ártalmatlan, édes pitbull kutyámtól), és valami mozgásra lettem figyelmes. Az a céda Lilla volt, fene azt a sunyi pofáját, már megint a mi házunk körül ólálkodott, hát kinyitottam a nagykaput, rákiáltottam a két kutyámra:” Szenvedés, Gyötrelem, harrrrrapd meg! Harrrrapd meg!”
Erre Lilla fogta a nuniját és rohanni kezdett, én meg visszamentem a házba, de a szerelmetes Fruzsi felesígem mondta, hogy látta az ablakból, ahogy a rongy kurvája megbotlott, a kutyák meg ráugrottak, de nem nézte végig, mert ment inkább fölkölteni a mi kicsi purgyéinkat, még most is mézzel telik meg a szívem, ha rájuk gondolok, nincs még 21 ilyen gyönyörű gyermek!
- Jó reggelt nagysasszony, jó reggelt nagysasszony – hajlongott Szasza szolgalelkűen, aztán alázatosan visszavonult mosogatni, amíg mi elkészítettük a gyerekeket. Áttilá addig elpakolta nekik az uzsonnára való töltött káposztát, és akkor még nem látszott rajta, hogy baja lenne.
Aztán, amikor belibbentünk a konyhába Fruzsival, hogy megnézzük, hogy áll, kitalálta, hogy nyomjunk le egy gyors numerát. Lett belőle három is, de ő kevesellte eztet, persze, aki ekkora bottal jár, annál nem csodálom, na de mégis, azért mi már órák óta fenn voltunk, kifáradtunk.
A kisebb gyerekeket leadtuk a nagymamáknak, a többit pedig bepakoltuk a kisbuszba, és mindannyian, akár egy normális család, elindultunk az iskola/óvoda felé. De félúton eszembe jutott, hogy otthon nem zártam be az ékszeres szekrényt ( na nem mintha olyan sok aranyunk lenne, elég szegényesen élünk), a cselédekben pedig nem bízhat meg az ember.
Megijedtem, hogy nem érek oda időben az iskolába, és a kis Arahasam még sosem ment be úgy, hogy ne fogtuk volna a kezét, de szerencsére jött az Aranyember, aki némi baráti ellenszolgáltatásért cserébe elvitt a kocsijával.

A nap eleje tűrhetően telt, és mikor becsengettek arra a bizonyos órára, még nem sejtettük, hogy micsoda drámai fordulatokat tartogat számunkra! Éppen Roli szomszédot szídtam, amiért letapossa borsónkat,mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Áttilá emelt hangon szól Fruzsinához és annak egy padtársához, bizonyos Ágneshez, csupán mert egész órán nevetgéltek. Az ideg ekkor kapott el, rühellem, amikor Áttilá elfelejti, hogy hol a helye, és szomorú is lettem, amiért egy nem karácsonyfadísz férfiembert még nekem kell jó útra térítenem, de hát tessék, ez is Lilla hatása, ki másé?
Ekkor már tudtam, hogy este meg kell nevelnünk – természetesen csak szeretetből, hogy leküzdje a hibáit.
A következő incidens szálloda órán ért minket, mikor is egy bizonyos Szilvike nevű nő – Ákos menyasszonya -, akit mi nemrégiben még be is fogadtunk magunkhoz, amikor rosszul ment a sora, beszólt nekünk.
Beszólt.
Nekünk.
Ő is rossz hatással volt Áttilára, de nála nincs mentség, egyszerűen éreztem, hogy most vesznie kell.

Délután Fruzsival hosszasan átbeszéltük a dolgot, és nehéz elhatározásra jutottunk. Megkértük a nagymamákat, hogy vigyázzanak a gyermekekre éjszaka, mert mi előreláthatóan a kórházban leszünk, majd telefonon áthívtuk Szilvikét, hogy ugyan vigyen már egy kis barackbefőttet. Nem voltam jelen, mikor megékezett, mert éppen a kutyákat kötöttem meg a hátsó udvaron, de Fruzsina felesígem bezárta őtet a kamrába.
Áttilá este hét körül tűnt fel, vígan ugrándozott, bizonyára abba a naiv hitbe ringatta magát, hogy itthon meleg töltött káposztával várjuk. Megsimította férfiasságát – nem akarom tudni, mire gondolt, mert még belepirulok -, és belépett a házba. Abban a pillanatban ezer darabra tört a fején a Herendi porcelán levesestál. Fruzsi vérben forgó szemekkel vetette rá magát, míg én gyomron öklöztem.
Valahonnan éles sikoltás harsant. Amíg Fru Áttilát tépte, addig én a hajánál fogva húztam elő Szilvikét a kamrából, majd egy gyors mozdulattal hozzávágtam a spinéthez. Innentől kezdve nem volt megállás, ott ütöttük-vertük, téptük őket, ahol értük – természetesen csak színtiszta szeretetből és jó szándékból. Néha radikális eszközökhöz kell nyúlnunk a boldogságuk érdekében.

Nem szeretnék teljes beszámolót adni arról a fél óráról, a lényeg, hogy fél nyolcra ott állt a mentő a házunk előtt. Csak Szilvikét vitték el, nyakmerevítővel és furcsán álló könyökkel, igaz, az arca is a felismerhetetlenségig feltorzult, legalábbis Imi, aki még mindig nem bír lemondani rólam, nem ismerte fel, mikor megérkezett a pisztollyal.
Áttilá jobban járt, igaz, az ő kaliberű teste kell is, hogy bírja a megpróbáltatást. Fruzsi kicsit ki is borult, az ő érzékeny és tiszta lelke nehezen viseli az efféle próbákat, amit az élet elénk állít, de gyorsan megvigasztaltam.


Igen, valóban nehéz napunk volt. Áttilá most itt szuszog mellettünk,fülét-farkát behúzva, miközben az oldalát szorongatja. Oda kapott tőlem gyógyító puszit – bár lehet,. hogy csak a lépe szakadt le, passzolom. Fru éppen elindít egy mosást a gépen, mert a vér hamar beleszárad a ruhába, és mivel nem vagyunk túl gazdagok, nincs pénzünk minden másnap új göncökre, ma is az utcára kirakott zsákokban turkáltunk. Találtunk egy egész csinos csipkebugyit is.

Haj…. azért én hiszem, hogy Áttilá ezentúl jobban viseli majd magát, miután összeforr a lába…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.