Egyszer volt, hol nem volt…. akár így is kezdhetném, ha azzal akarnálak hitegetni titeket, hogy ez egy könnyed mese lesz, de nem akarlak már a kezdetekkor becsapni. Mert itt egy szenvedéssel és fájdalommal teli történet következik a fertő mocsarával, vézna gyermekekkel és meggyötört szerelemmel.
A történetünk négy évvel ezelőtt kezdődik, egy esős decemberi napon. Főhősünk, akit nevezzünk egyszerűen Áttilának, és akit gondolom nem kell bemutatni, tisztes férfiember volt mindaddig a napig, amíg egy céda ki nem vetette rá hálóját.  Ez a perszóna, bizonyos Lilla, gyerekkora óta romlott életet folytatott, mert bizony szegény édesanyja is egy nagy K volt. Áttilá, ez az intelligens és jó szándékú férfi megszánta szerencsétlent, aki nem átallott panaszkodni amiatt, hogy milyen rongy életet él (hogy a szeme sült volna ki, amikor először ránézett), és úgy döntött, pártfogása alá veszi. De Lilla undorító módon kihasználta szegény Áttilá őszinte segítségét, és belerángatta egy zűrös kapcsolatba, amit egyébként Áttilá nem akart, de úgy vélte, jó cél érdekében áldozza fel magát.
Egy kurta éjszaka eredményeként Lilla áldott állapotba került (pedig egyszer a száján jött ki az, amit alul bedugtak neki), így hát Áttilá, aki vállalta a felelősséget saját magzatjáért, rá költötte minden pénzét. Ekkoriban már gyakran hozzám járt kölcsönért, hogy ki tudja fizetni a rizlinget a kocsijára. De Lillá nem elégedett meg ennyivel, ha valaki a kisujját nyújtja neki, ő már az egész karját akarja, és addig szórta a pénzt Oláh Csábi cédékre, vaginaszűkítő-műtétre meg hasonlókra, amíg az el nem fogyott, és kénytelenek lettek beköltözni a sorra, egy putris házba.
Mi ekkoriban házasodtunk össze kedves nejemmel, a gyönyörűséges Fruzsina nagysasszonnyal ( aki mindig tudja éreztetni velem, hogy én egy fiatal, kívánatos nő vagyok), és mivel mind a ketten ismertük Áttilát, félteni kezdtük ettől a hetérától, de hiába mondtuk, hogy szakítson vele, nem akarta egyedül hagyni a gyermeket.
De Áttilá nem bírta azt a mocskot, ami az egyszobás, egyablakos házban volt, és váratlanul idegileg kiborult. Fruzsina azonban megvigasztalta, és a szerelem bimbódzó virágjai pattantak ki közöttük, hisz Áttilá hozzánk költözött. Nemsokára Áttilá és én is szenvedélyesen egymásba szerettünk, mivégett mindkettőnket nőül vett. Ekkor már nekem és Fruzsina nagysasszonynak volt egy csodálatos kislányunk, a Mari, akit Áttilá saját gyermekeként szeretett.

Mi sem éltünk valami fényesen, bár Áttilá dolgozott, a Fruzsi dolgozott és én is kaptam a szerzői jogdíjakat, de nehezen tudtuk fenntartani az alig 500 négyzetméteres házunkat. Annyit itt még elmondanék, hogy jelenleg 21 gyermeket nevelünk és van néhány átmeneti lakónk, de ez már egy másik történet…

A lényegre visszatérve, nem sokkal Áttilá menekülése után megszületett a kis Arahasam. Áttilá minden hétvégén látogatta őtet, és mi is elmentünk Fruzsival, de az a lotyó Lilla folyton úgy nézett ránk, mintha rossz emberek lennénk. Pedig minket igazán csak a szeretet vezérelt, Áttilának majd’ megszakadt a szíve amiatt, hogyan bánnak ágyéka gyümölcsével, hogy milyen piszkos emlőből szopja az a csücsörítős kis száj a tejet.
Aztán egy napon, amikor elmentünk Fruzsival, hogy vigyünk némi tápszert és szappant a viskóba, hiába kiáltoztunk, senki nem jött ki. Erre benéztünk az ablakon – mert az kb. derékmagasságban volt -, és mit kellett látnunk? A kisfiú ott kuporog a földön egy szelet kenyeret csócsálva remegő kezeivel és a könnyei egyre folynak. Akkor kihoztuk onnan, hazavittük, szépen rendbetettük,és úgy vittük vissza. Megmondtuk Lillának, ez az utolsó esélye, hogy tisztességes útra térjen... igen, mi megadtuk neki az esélyt, de ő nem élt vele!
Talán egy héttel később történt, hogy újból arra jártunk, pénzt vittünk volna neki, hogy legyen miből ételt venni a gyermeknek… és minő borzalom! Lillá tantrikusán mozgott egy kövér, szuszogó férfin, miközben szegény kis Arahasam halálra vált arccal, zokogva nézte a szekrényből.
Akkor berohantam, lekevertem egy-két pofont Lillának, és közöltem vele, hogy rászabadítjuk a gyámhatóságot, két napja van, hogy minden holmiját összeszedje a gyermeknek (nem mintha olyan sok mindene lett volna). Hazasietve mindent elmondtunk Áttilának, akit úgy kellett lefogni, nehogy megverje azt a lógó-nunijut.
A gyámhatóság ki is vonult két nap múlva kereső-kutyákkal, de Lillá, aki magát még anyának meri nevezni, le sem tojta az egészet, elment valamerre herézni a kuncsaftjaival. A gyámhatóságnak fűrésszel kellett kivágnia a kisfiút a szekrényből, mert lelakatolta az a nőszemély, nehogy ki tudjék jönni a napfényre, nehogy véletlenül elárulja magát.

Természetesen Arahasam azonnal hozzánk került, és azóta is mi neveljük. Elképesztő a változás,amin az elmúlt 1,5 évben keresztülment, noha még hosszú út áll előttünk. Amikor hozzánk került, a drága kisfiam egy évesen alig volt 11 kiló… bocsánat, csak ebbe belekönnyezik a szemem… de mi tisztességesen megmosdattuk, tápláltuk – a saját szájunktól vontuk el a falatot, hogy neki jusson -, és ma már egy fess gyermek, tiszta apja, a minap mértük, akkor 70 kiló volt. Majd teszek fel róla képet, egyem a drága szívit, még most is meghatódom, ha eszembe jut, milyen kis hurkás combja volt, és hogy milyen izgatottan számoltuk, hány csík van a karján, ha összeszorítja a kezét… Van egy kép, amin ott ül az apja öliben, és együtt eszik a töltöttkáposztát! Igazi ínyenc!
Sajnos cihiáterhez is kellett vinnünk, mert a trauma és sokk hatására sokáig Lillával álmodott Lillával, de ma már alig tűnik fel álmaiban a kísértő, gonosz néni képe… De a mi oltalmazó, gondoskodó karjaink alatt sikerült leküzdenie a múlt démonait, jelenleg velünk egy iskolában tanul ( ja, még nem mondtam, hogy csak 18 vagyok?), olyan okos, mint az apja. Egy időben ő hordta az iskolába, egy aktatáskában, csak már kinőtte.


Nagyon szépen és boldogan élhetnénk, ha a bosszúszomjas Lilla, aki összeállt az egyik kuncsaftjával – azzal a bizonyos Emullal, akivel tetten értük – nem akarná megkeseríteni az életünket. De hiába, ő még mindig ott él a maga naív kis álomvilágában, ahol ő a középpont és mindenki körülötte forog… Szegény, kisiklott életű leány csak, aki nem képes szembenézni önmagával, mert retteg attól, amit a tükörben látna, ha egyszer belenézne. Ehelyett hozzánk próbál betörni, minket zaklat egyfolytában, próbál a fiú közelébe férkőzni, noha az már Fruzsina nagysasszonynak és nekem mondja azt hazafelé futva az iskolából, hogy: „Ányu! Ányuuuuu, ugye ma is főztél töltöttkáposztát?”

Félek, még nehéz harcok várnak ránk…. de így kezdődött el minden….

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.